Bodnár Gáborról szóló irások

Kedves cserkeszek, szulok es erdeklodok. Ezeket a visszaemlekezeseket azert kozoljuk itt, hogy azoknak a szavaival, akik szemelyesen ismerhettek csapatunk nevadojat, hozzatok is kozelebb hozhassuk ezt a rendkivuli embert, a kulfoldi magyar cserkeszet egyik legfobb megalakitojat. 

BODNÁR GÁBOR

(Miskolc, 1920. szept. 9  –  Garfield, NJ, 1996. dec. 22)

“Szövetségünk Édesapja“

 

Azt, hogy most mi nyugaton a cserkészetünk 100-ik és szövetségünk 65-ik jubileumát ünnepeljük, nagyon nagymértékben Bodnár Gábornak köszönhetjük.  Gábor bá volt 50 éven keresztül a külföldi magyar cserkészet vezetője, az 1946-os kezdettől egészen haláláig, 1996-ig. Így nemcsak szüleitek, de sok esetben nagyszüleitek is az ő irányítása alatt voltak magyar cserkészek.

Gábor bá szülővárosában, Miskolcon kezdte cserkészéletét, amikor 15 éves volt. Még abban az évben  őrsvezető lett, a következő évben rajvezető. Húszéves korában már cserkészcsapattiszt volt és őrsvezetőképző tanfolyamot vezetett. Két évre rá, 1942-ben, az Országos Cserkész Nagytanács tagja lett. De ekkor Magyarországon már háború volt, és Gábor bát behívták katonának. Minden szabadságát ez alatt is cserkészkedéssel töltötte.

A háború végén Gábor bának katonai egységével együtt menekülnie kellett. Németországba került, ahova a II. Világháború végén több százezer magyar menekült került. Ők voltak a dípík, (Displaced Persons, D.P.‘s). Barakk-táborokban éltek, sok család együtt egy-egy nagy teremben, amelyből pokrócból vagy papírból próbáltak maguknak kis „szobát“ elkülöníteni. Mindenüket elvesztették, munkájuk nem volt, nem tudták mi lesz a jövőjük, visszamehetnek-e hazájukba, vagy tovább kell-e menekülniük. Nagyon nehéz idők voltak.

Ilyen körülmények közt kezdték a cserkészvezetők, köztük Beodray Feri bá és Chászár Ede bá, összeszedni a gyerekeket, őrsöket alkotni. Ekkor kapcsolódott Gábor bá is a munkába. A Főcserkész, kisbarnaki Farkas Ferenc mellett megszervezte a szövetség központját, és az Ausztriába, Németországba, Franciaországba és más országokba emigrált magyar cserkészeknek ő lett a Vezetőtisztje. Tizenegy fiatal cserkészvezető társával megalkotta a „Hontalan Sasok“ őrsét. Ő volt az „Apa Sas“. Új csapatokat, kirándulásokat, táborokat szerveztek. Főleg azonban a vezetőképzésre tették a hangsúlyt, mert tudták, hogy a barakk táborokból előbb-utóbb továbbvándorolnak a családok. Négy év alatt 44 vezetőképző tábort tartottak! Így, amikor 1947-ben megindultak Európából a tömeges emigrálások messzi kontinensekre, kiképzett vezetők már tudták, hogyan kezdjenek az új városaikban cserkész őrsöket és csapatokat szervezni.

Gábor bá 1949-ben feleségül vette Jámbor Ágnest, vezetőtársainak, Lajosnak és Pálnak húgát. Családjával 1951-ben az Egyesült Államokba vándorolt, és a New Jersey-i Garfielden telepedett meg. Otthona lett a Szövetség központja. Innen szervezte meg Gábor bá a cserkész körzeteket, aztán a kerületeket, a vezetőképző táborokat, először mint a Szövetség vezetőtisztje, majd 1961-től kezdve mint ügyvezető elnök. Egyik fő célja volt a négy világrész magyar cserkészeinek összefogása és a szövetség egységének megtartása. Ezért állandóan  levelezett a világ minden táján élő cserkészekkel (akkor még nem volt e-mail!), rendszeresen látogatta a csapatokat Dél-Amerikában, Ausztráliában és Európában is, nemcsak az észak-amerikai kontinensen. Minden cserkész nevét ismerte, mindenkinek a sorsa érdekelte. De nem csak az volt fontos számára, hogy személyesen ismerje a cserkészeket. Azt akarta, hogy akár hol van is a csapatuk, egyforma próbákat végezzenek, akár őrsi összejövetelen, akár az őrsvezetői vagy a segédtiszti táborban vesznek részt. Ezért vezető társaival együtt a magyarországi próbákat átírták, modernizálták, de úgy, hogy megmaradjon az alap: a krisztusi tanítás és a magyar kultúra. Ugyanígy kidolgozták a vezetőképző táborok feladatait, mindig szem előtt tartva, hogy minden világrészen használhassák a csapatok. Gábor bá élete végéig minden vk. táboron résztvett, ő volt évekig a cserkésztiszti tábor parancsnoka. Ugyanakkor az évek során nagyon sok cserkész és magyarságismereti könyvet írt, sőt évekig szerkesztette a Magyar Cserkészt és a Vezetők Lapját is, családja segítségével.

Gábor bá utolsó nagy munkája a kárpát-medencei cserkészet újjá szervezésében volt. 1988-ban, amikor már nyilvánvaló volt, hogy rendszerváltozás és demokrácia lesz, elment Magyarországra és meghívott ifjúsági vezetőket Fillmoreba. Ezután több vk. tábort szervezett Európában, ahova már a Kárpát-medence összes országából jöttek vezetők. Ugyanakkor szövetségünk nevében minden országnak több ezer példány cserkészkönyvet küldött. Ezzel a nagy segítséggel tudott újra beindulni a magyar cserkészet Magyarországon, Romániában, Szlovákiában, Ukrajnában és Szerbiában, ahol a kommunizmus alatt 50 évig tiltva volt a cserkészkedés.

Gábor bának igen gazdag, aktív élete volt. Valóban a szövetség motorja volt. Rendkívül jó szervező, organizált volt,  élete végéig a cserkészetünkért dolgozott. Ennek eredményét a mai jubileumi táboron láthatjuk, ahol négy világrész magyar származású cserkészei táboroznak együtt és ugyanazokat a próbákat teszik le, ugyanazokat a népdalokat éneklik.

De Gábor bá elsősorban valódi nevelő volt. Szerette a gyerekeket, fiatalokat. Tudta, mire van szükségük. Szigorú volt, de ugyanakkor emberi. Megkövetelte a minőséget, és mindig a cserkészek érdekében döntött.  Nélküle nem lenne KMCSSZ, sok ezer fiatal és felnőtt magyar, aki azért lett jobb, emberebb és magyarabb, mert volt cserkészet, mert volt Bodnár Gábor.

A háború végén,  amikor hazájától elbúcsúzott, fogadalmat tett, hogy amíg él a magyarságot szolgálni fogja minden erejével. Ezt a fogadalmat élete végéig betartotta. (NKJ)

++++++++++++++++++++++++++++++++++++++

BODNÁR GÁBOR MÉLTATÁSA A  TEMETÉSI SZENTMISÉN

1941. őszén történt a miskolci református püspök, Farkas István rezidenciájában. Mint akkortájt érkezett püspöki segédlelkészét magához hívatott, hogy bemutasson szeretett fiatal unokaöcsének, huszonegy-két éves Bodnár Gábornak, aki falujából, Tiszabercelből éppen rokoni köszöntést hozott a püspök családjától. Nagybátyja érdeklődésére, hogy most mivel is foglalkozik, Gábor ezt válaszolta: most leginkább a cserkészettel törődöm. A többórás beszélgetésből két szó vésődött emlékezetembe: cserkészet és törődés.

Amikor a passaici gyülekezet 1954-ben meghívott lelkipásztorának, első estvéi látogatóm Bodnár Gábor volt, akivel Amerikába érkezése óta tartottam a kapcsolatot. A kedves látogatás után, Gábor ezzel búcsúzott: Imre, aztán törődj velünk is, cserkészekkel. Megint jelentkezett a törődés gondolata. Aznap este valami ilyesmit írtam naplómba: Ma találkoztam egy jó emberrel, aki törődik és arra kért, hogy én is törődjek… Ahogy teltek az évek, akkor már a rokon lelkek törődése során egyre inkább megismertem Gábor alaptermészetét, mondhatnám szenvedélyét: A cserkészettel való törődést. Törődött már ott Miskolcon, majd országos vonatkozásban, később európai szinten, végül egész világra kiterjedően. Ha nekem kellene egy kopjafát készíteni Gábor emlékére, ezt a mondatot vésném neve mellé: aki törődött a magyar fiatalokkal…

Amikor azon gondolkodtam, melyik legyen az a bibliai rész, melynek vezetésére rábízhatom gyászoló magamat és ezt a végtisztességet tevő gyülekezetet, választásom Illés próféta történetére esett, akit bátran nevezhetünk a törődés prófétájának. Néhány verset olvasok a Királyok Első Könyve 17. részéből: “Történt ezek után, hogy megbetegedett az asszonynak, a ház tulajdonosának a fia, és betegsége olyan súlyossá vált, hogy már nem is lélegzett. És a próféta így szólt: Add ide a te fiadat. És elvette öléből és felvitte a felső szobába, ahol lakott és az ágyra fektette. És háromszor ráborult a gyermekre és így kiáltott az Úrhoz: Istenem, Uram: Térjen vissza a lélek ebbe a gyermekbe. Az Úr meghallgatta Illés szavát, a lélek pedig visszatért a gyermekbe és az föléledt. Akkor Illés fogta a gyermeket, levitte a felső szobából a házba, odaadta az anyjának és ezt mondta: ‘Nézd, él a te fiad.'”  Egy, a gyermekét sok gonddal-bajjal nevelő édesanyáról, a sareptai özvegyről szól a bibliai tanítás. Senkije-semmije nem volt csak egy beteg gyermeke. Eledele egy marék liszt, meg egy csepp olaj. Ebből tengette életét, óh dehogy is a maga életét, hiszen ez az édesanya nem magáért, hanem beteg gyermekéért élt. Itt lép színre a próféta törődése. Illés sok minden mással törődött.  Mindenek felett törődött az egy-igaz-istenhit győzelmével a Baál papok felett. A Kármel hegyen csak az imént aratott döntő győzelmet felettük. Szinte belerokkant a tusába és most halálos fáradtan vonszolja magát a pusztában. Menekül Jezabel királynő dühe elől és pihenésre vágyik. De Isten újabb feladatot ró reá. Meg kell mentenie egy beteg gyermeket. Ez újabb törődéssel jár, de Illés nem tétovázik. Vállalja a gyermek megmentését.

Hiszem, hogy nem fűzünk erőltetett magyarázatot az Ige tanításához, amikor azt mondjuk, hogy Isten prófétájának és a próféta lelkületét tükröző intézménynek nem lehet fontosabb szolgálata, mint megmenteni a gyermeket. Amikor a bibliai asszonynak, az első világháborút elvesztett Magyarországnak mindene odaveszett és semmije nem maradt, csak egy csepp olaja, maroknyi lisztje, meg egy vézna, beteg gyermeke, szomorú, kifosztott, megcsonkított világába betoppant az ifjúság nevelésének egy új szolgálata, a cserkész mozgalom. Mint oly sok más nemzeti áldás az is az ezeréves keresztyénség, az egyházak közvetítésével érkezett és lett közös nemzeti kinccsé. Imádkozva jött, mosolyogva, játékos kedvvel jött és nagyon, de nagyon jókor jött. Jött, hogy átvegye a tehetetlen édesanya karjaiból a vézna, beteg gyermeket. Azért jött, hogy visszaadja neki, de már egészségesen, vidáman újjászületve.
Illés óta minden prófétai lelkületben végzett nevelői munka ezt teszi: törődik a gyermekkel. Ezt tette a cserkészet magyar földön, tehát eredeti talajában, végezte ott 35 éven át, míg ki nem iktatta a nemzet életéből az erőszak vaksága, hogy először a menekült táborokban, majd a diaszpórában tömörült magyar szigeteken folytassa nevelői szolgálatát. Ott is, új talajában is döntő szerepet vállalt a cserkészet egy olyan korban és egy olyan élethelyzetben, amelyben a felnőttek nemzedéke el volt foglalva saját gondja-bajával, a maroknyi liszt, meg a csepp olaj beszerzésével, az újrakezdés számtalan nehézségével. Megint csak jelentkezett a cserkészek törődése. Isten támasztott prófétai lelkületű vezetőket, akik megint és újra átvették a beteg gyermeket az  édesanyák karjaiból, hogy a gondok nyomasztó mélységéből ismét csak óégi magasságok felé emeljék a gyermeket.

A feladat a régi: Felfelé a gyermekkel. És itt már Bodnár Gábor szól hozzánk, aki saját életrajza szerint ott szánta oda magát másodszor és végérvényesen a magyar fiatallal való törődésre. Szinte a próféta szavaival hirdet: Fel a gyermekkel, a magasságok felé. Ki a szabadba, a természet ölébe. Legyen tiszta kilátása a teremtett mindenség szépségeire, történelmünk hegyláncaira. Legyen kitéve népi kultúránk felüdítő áramlásának. Felfelé a ködök, gázak világából, az erkölcsi mocsarak lápjából, tisztán fénylő magasságok felé, ahol indulónk szavaival Isten arca néz le ránk. De ezt nemcsak mondja, hanem, mint a próféta cselekszi is. Mert, mint mondotta, földről felfelé hajtani a gyermeket nem lehet. Csak magával vinni, felvinni lehet. Nem az a nevelő, aki kergeti a gyermeket a magasságok felé, hanem aki átöleli, szívéhez szorítja a gyermeket és, mint a próféta, kettős teherrel megy a felházba. A cserkész nevelői munka, nem mellékfoglalkozás, üres órákban, nyári vakációkban választott szórakozás, hanem a soha bele nem fáradó szeretet és törődés munkája. A cserkész nevelői szolgálat nem fizetett munka, ellenkezőleg: neked kerül pénzedbe, vagyonodba, idődbe. Nem mellékfoglalkozás az, üres órákban, nyári vakációban választott szórakozás, hanem a soha meg nem lankadó törődés munkája. Egy Illés prófétára emlékeztető megrendítő segélykiáltás: Én Uram, Istenem, térítsd vissza a gyermek lelkét őbelé. Erre jön a boldog mozdulat, amikor a próféta visszaadja anyjának a gyermeket: Lássad, él a te fiad.

Bodnár Gábor megélte azt a történelmi pillanatot, amikor az az országhatáron kívül élő cserkészet visszaadta a megmentett magyar gyermeket, a sareptai özvegynek, a magyar nemzetnek: Lásd, itt a te fiad. Elalélt, de már él, és jelentkezik szolgálatra, lelkében a magasságokban szerzett látomásokkal, szívében a magyar küldetéstudat tüzével. Gábor csak test szerint tűnik el szemeink elől, de velünk van láthatóan, nagyon is valóságosan azáltal, hogy a gyermek él, ott, a sareptai özvegy, a sok viszontagságot látott édesanya, a magyar nemzet ölén, meg az országhatáron kívül, ahol csak magyarok élnek. A szétszórt árvalányhaj már összegyűjtve, örvendezve leng.

Sátorháza leomlott, de a mi könyörgésünk és törődésünk most sátort emel hozzá mindenben méltó, hőn szeretett hitvese, Ági fölé és a szerető gyermekek, a drága unokák köré, és buzgón könyörgünk, hogy ez az általa nagy gonddal és törődéssel nevelt fiatal nevelői gárda vigye tovább szent törődéssel az ő megkezdett művét. Ámen.

Nt. Dr. Bertalan Imre
református esperes

+++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++

Szeretett Testvéreim, Gyászoló Jó Magyarok,
Bodnár Gábor, Szeretett Családjának Tagjai,
Kedves Jó Ágnes!

“Akkor az Isten-ismerők ragyogni fognak, mint a fénylő égbolt, s akik igazságra tanítottak sokakat, tündökölnek örökkön örökké, miként a csillagok” (Dan 12, 2) – így szól a próféta szava, így szól az Írás vigasztalása mindannyiunk számára. Kell a vigasztaló szó nekünk, árva magyaroknak, hiszen ismét nagy a mi gyászunk, nemzedékünk egyik legjelesebbjét vesztettük el. Elvesztettük, emberileg szólva, de egy újabb csillag gyúlt a magyar égen, hogy Bodnár Gábor élete, jó példája, munkássága, tanítása, öröksége még jobban megmaradjon mindannyiunk számára, nemcsak a magyar emigráció, hanem az egész magyarság számára.

A halál ténye, az elválás szomorúsága mindannyiunkat lesújt, mindannyian, minden magyar, egész nemzedékünk a magyarság egyik legjelesebbjét vesztette el Gáborban, akit azért adott  a Teremtő mindannyiunk számára, hogy az emigráció sokszor homályos útvesztőin biztos kezű vezetőként keresse a helyes utat, hogy az idegenben is megtartson számtalan hazáját vesztett honfitársát hazájához hűséges magyarnak, hogy akiket elfogott a kísértés hazát, nyelvet, örökséget felejteni, azokat anyanyelvünk erejével figyelmeztesse, hogy csak egy  lehet a hazánk, a nyelvünk, a népünk, az örökségünk!

Gábor bátyánk élete a magyar sors jellegzetes küzdelme volt: kihívás a mostoha sors közepette, szülőföldje elhagyása, az idegenben családalapítás, az élet igenlése és a növekvő családról való gondoskodás már elég feladat egy átlagember életében… de Bodnár Gábor nem volt csak a mindennapok embere, diákkora óta élt benne az a szeretet, amelyből minél több felé adott, annyival gazdagabb lett és Gábor adott. Mindenki aki ismerte és vele dolgozott adósa maradt ennek az állandóan osztott, állandóan gazdagodó szeretetnek.

Benne egy nemzedék vívta a fennmaradás sokszor keserves küzdelmét. E küzdelemhez szinte kifogyhatatlan erőt adott mélységes hite, amelyet szülőföldjéről hozott, amelyből gyökeredzett a tölgyfaként viharokat álló férfikora. Élt benne egy minden nehézségben is élni tudó, napsugaras derűt sugárzó remény. Nemcsak a holnapban remélt, reménye a szebb jövőbe látó, magyar remény volt, a keresztény ember reménye, nemcsak várta a jobb napokat, derekasan dolgozott a szebb magyar jövőért. Mindezt pedig tette azért, mert élt benne egy személyválogatást nem tűrő, minden embert megbecsülő, önzetlen szeretet.

Szerette családját, azt a nagy családot, amelyre mindig büszke volt, amelyért mindig kész volt áldozatot hozni és mindig önzetlenül dolgozni, szerette munkatársait, beosztottait, akik lelkesedtek azért, amiért ő annyit áldozott és dolgozott, akik mindig hallották az ő lankadatlanul lelkesítő szavát, amikor vezette őket, irányítását. Szerette s mindenkinél jobban szerette a magyar cserkészmozgalmat, amelyet ő mentett át a jövő számára, és tett azzá munkatársai segítségével, ami most büszkesége a magyar emigrációnak és ami ígérete a magyar jövőnek otthon is.

… és szerette Istenét, Urát, tetteinek, erejének, életművének erőforrását. Szerette a férfi komoly szeretetével, szerette élete végéig gyermekkora egyszerűségével, föltétlen bizalmával. Számára a szenvedés az élet egy részévé vált, még akkor is, amikor ez a szenvedés jelzője volt a közelgő végnek. Ha nem is idézte, megélte Szent Pál szavait:
“Nem tudjátok, hogy akik Krisztusban megkeresztelkedtünk, az ő halálára keresztelkedtünk meg? A keresztségben ugyanis vele együtt eltemetkeztünk halálába, hogy amint Krisztus az Atya dicsősége által feltámadt a halálból, úgy mi is új életet éljünk. Ha ugyanis meghaltunk Krisztussal, hisszük, hogy vele együtt élni is fogunk: tudjuk, hogy Krisztus feltámadva a halálból már nem hal meg, a halál többé nem uralkodik rajta” (Róm 6,8-9).

Élete művének munkatársai legszorosabban saját családja volt, mindig számított rájuk és ők hűséges munkatársaknak bizonyultak. Mellettük ott sorakoznak a magyar emigráció és az utóbbi időkben az otthoni élet vezetőinek legjelesebbjei. Szerette, becsülte, nagyon becsülte mindazokat, akik vállalkoztak vele együtt a legnehezebbre: annyi reménytelenség közepette: megálmodni, meglátni és késedelem nélkül megtenni mindent azért, amit szívügyünknek vallunk: a magyar, keresztény, becsületből vállalt jövő, a mából épülő magyar jövő.

Munkatársai voltak dolgaiban az ő ideje előtt élő nemzedék legjelesebbjei: a cserkészmozgalom alapítói, annak magyar legjelesebbjei, akár előtte működtek, akár az ő tanítói, vezetői voltak. Csorbíthatatlan hűséggel folytatta jeles elődei munkáját, tudta, hogy neki az a feladata, hogy egy istentelen pogány világban menteni kell a szent örökséget és tenni, amit tett: átmenteni az örökséget a következő nemzedékre. Megtette és ezért az Egyház, a magyar haza, a magyar ifjúság és a magyar jövő nevében Istennek adunk hálát Bodnár Gábor életéért, imáinkkal kísérjük az Úr elé, az igazságos s irgalmas Úr elé. Ő várta ezt a találkozást, készült rá, mint ahogy minden munkáját a felkészültség jellemezte és dicsérte.

Mint aki egész életében a jó ügyért harcolt, mondjuk el vele Szent Pál szavait:
“A jó harcot megharcoltam, a pályát végig futottam, hitemet megtartottam. Készen vár az igazság győzelmi koszorúja, amelyet azon a napon megad nekem az Úr, az igazságos bíró, de nemcsak nekem, hanem mindenkinek, aki örömmel várja eljövetelét.” (2Tim 4,7-8).
Bodnár Gábor testvérünk, kedves Gáborbá’’, a Te végső kívánságod az, hogy munkádat folytassuk, a Te örökséged az, hogy életed műve a mi hűségünk erejével a keresztény, magyar jövő erejével jelentse a szebb jövőt és mindegyikünkben kialakítsa az “emberebb embert és a magyarabb magyart”.

Most azt kérjük tőled, hogyha Isten elé kerülsz, kérd az egek Urát, hogy jó példádat követve mi is végezhessük a megkezdett: JÓ MUNKÁT! ezt adja az Isten! – Ámen.

Ft. Mustos István, Sch. P.
r.k. plébános

++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++

LENDVAI-LINTNER IMRE BEVEZETŐ SZAVAI A GYÁSZÜNNEPÉLYEN

A család és a Cserkészszövetség nevében üdvözöllek mindannyiatokat, akik ma eljöttetek, hogy kifejezzétek tiszteleteket Bodnár Gábor iránt. Mielőtt pár szóban méltatnám Gáborbá’-t, angolul szeretnék szólni.

Dear family members, friends, fellow scout leaders… as you are well aware Gábor Bodnár was a very special person not only in the eyes of his immediate family, but in the eyes of the larger Hungarian community which he served unswervingly throughout his entire life. Please bear with us as we remember him in our mother tongue, Hungarian.

Bodnár Gábornak, szeretett Gáborbá’-nknak, sok tulajdonsága volt amelyre emlékezhetnénk. Én ma ki szeretném emelni a szolgálat vállalást és kitartást. Mint cserkészvezető több mint ötven éven keresztül szolgált, vállalt, kitartott. Ha nem lett volna ott a cserkészet virágoskertjében, hogy ápolgassa, gyomlálja, dédelgesse a cserkészvirágokat, a kiscserkészeket, cserkészeket, ez a mozgalom nem virágzott volna ki és ma talán nem is létezne. Gáborbᒠhosszú éves szolgálata alatt minden olyan szerepet és munkát elvállalt, amelyre szükség volt. Ha kellett szervezett, ha kellett, tanított, ha kellett lelkesítette, nevelte a vele dolgozó vezetőket. A hosszú évek során kitartott eszméi, elképzelései mellett. Ezeket az erényeket mi ma szívünkbe kell, hogy véssük, hogy a cserkészet virágoskertjében tovább teremjenek az egészséges, szép és jó cserkészvirágok.

Gáborbá’ önmagát, tudását, képességeit nekünk adta, cserkészeknek. Családja, Ági néni és gyermekei pedig ezt az embert velünk megosztották. Sokszor úgy tűnt, és így is volt, hogy mi többet követeltünk és kaptunk belőle mint ők. Tudom, hogy ez sok nehézséggel, gonddal járt. Ezt szeretném megköszönni nektek. Tudom, hogy ez a két szó sose fogja hálánkat kellően kifejezni, – mégis szívből mondom a cserkészcsalád nevében: köszönjük szépen.

++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++

IFJ. VAJTAY ISTVÁN MEGEMLÉKEZÉSE A GYÁSZÜNNEPÉLYEN

Miként nyilvánul az, ha egy szervezet, egy mozgalom az Isten színe előtt kedves, ha a Gondviselés fényében lakozik? Ha az Isten szerető figyelme szervezetekre is kiterjed (mint ahogyan bizonyára kis is terjed), akkor mi annak a jele? Erre a kérdésre a választ mi, Külföldi Magyar Cserkészek, Bodnár Gábor személyében találjuk. De a válasz nem abban rejlik, hogy Gáborbᒠszámunkra ki volt és Szövetségünkért mit tett, hanem talán annál inkább abban, hogy életének útja merre nem vezetett. Ő számunkra azonos a magyar cserkészettel és nem tudjuk (vagy talán nem akarjuk) elképzelni, hogy ez másképp is lehetett volna. Ha nehéz is, de nézzük ezt az embert és tehetségeit a nem-cserkész világ szemein keresztül, tegyük társadalmunk mérlegére egy-kettőt a sokrétegű talentumaiból.
Elsősorban, nincs olyan munkatársa, aki nem csodálta volna adminisztrációs, szervezési és ügyvezető képességeit. Nemzetközi mozgalmunknak négy nyelven intézte aprólékos ügyvitelét, nem létezett olyan elvi vagy gyakorlati kérdés, amelyre nem tért ki a figyelme, olyan levél amely nem nyert meggondolt választ, vagy olyan adat, név, összefüggés amelyet nem integrált bámulatos emlékezőtehetsége. Minden világvállalat élén ilyen emberek állnak, nincs olyan hivatal, amely nem értékelte volna az Ő csodálatos adminisztrációs képességeit.

Vagy beszéljünk talán pénzügyi érzékéről, amellyel egy négy világrészen működő szervezetet irányított. Ötven éven át, sokszor üres bank-betétkönyvekből ezres létszámú táborokat varázsolt, száz könyv nemzetközi kiadását fedezte és számtalan kis és nagy segélykérésnek eleget tett. Nehéz elképzelni, hogy milyen magaslatokat ért volna el, ha gazdasági zsenialitását a piac törvényei szolgálatára (és nem a cserkésztörvények szolgálatára) fordítja. Wall Street és a tőzsdék világa tárt karokkal fogadták volna, de Ő Fillmore szűk fenyős útjait választotta.

És még nem beszéltünk bűvös személyiségéről, pedagógiai érzékéről, karizmájáról, amellyel szövetségünket szétszórtságában összetartotta egy félévszázadig. Páratlan emberismeretéről, mellyel ott, ahol más csak szeplős fiúkat és leányokat látott, Ő már a jövő csapatparancsnokait, körzeti megbízottait ismerte fel. A céljaiban rendületlenül hívő ember meggyőződésével védte és képviselte Szövetségünk érdekeit a nagyvilágban és vezette mozgalmunkat. Az ENSZ-ben vagy a világpolitika színpadán találkozhatunk néha ilyen született vezetőkkel, nem parázsló tábortüzek mellett. De parlamentek és kongresszusok nem kaptak egy gyűszűnyit sem tehetségeiből, azok mind nekünk jutottak.

Mienk, nem másé, lett Bodnár Gábor, a páratlan szervező, adminisztrátor, író, szónok, cserkészdiplomata, karizmatikus vezér. Miénk lett, de miért? És miért pont a magyar cserkészet legválságosabb évtizedeiben, a magyar történelem egyik leggyászosabb évszázadában?

Hiszem, hogy az Isten előtt nincs véletlen. Ha az ezer más bizonyíték nem is lenne elég, győződjünk meg most már végképp arról, hogy a Külföldi Magyar Cserkészet az értékes, érdemes és bizony, az Isten előtt kedves pontosan azért, mert azt a Gondviselés egy Bodnár Gáborral áldotta meg. Arannyal nem megvásárolható tehetségeit ötven éven át velünk, nem mással, osztotta meg. Hiszem, hogy ilyen vezetőt és ilyen áldozatot nem érdemel egy múlandó, értéktelen mozgalom, egy olyan mozgalom, amelynek nincs történelmi feladata. Hiszem, hogy feladatunk nem változott, nem ért véget, csak most már sokkal, sokkal nehezebb lett.

Tehát ma, ha kevesebben is, lássunk újból neki a jó munkához, az emberebb emberek és magyarabb magyarok világának megvalósításához. Ezt várta tőlünk Gáborbᒠés bizonyára azt várja tőlünk az, Aki Vele minket megáldott.

+++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++

BÚCSÚSZAVAK BODNÁR GÁBORHOZ

Istenveled Gábor!

Elérkeztél az utolsó útjelhez, Gábor, és követted azt. Lelked a “Hontalan Sasok” égi fészkébe szállt, Teremtőnk mennyei világába. Onnan fogja figyelemmel követni és ösztönözni az utód sasfiak cserkészetét, úgy a Külföldi Magyar Cserkészszövetségnek földrészeket átfogó működésében, mint a Kárpát-medence ezeregyszáz esztendős magyar szállásterületein. Ott, ahol életednek utolsó évtizedében lángoló lelkesedéssel és kimeríthetetlen tettrekészséggel segítetted új magyar cserkész-sasok szárnyalását.

Szövetségünkben a legidősebbtől a legfiatalabbig alig létezett, vagy létezik olyan cserkész, akinek Veled kapcsolatban ne lennének értékes személyes élményei. A búcsúmondás gondolatai között bennem is megkapó erővel törnek felszínre külföldi magyar újrakezdésünk közös élményei. Pedig ezt megelőzőleg, az akkor elvesztett ősi honban, még csak nem is tudtunk egymásról. Aztán az első külföldi évtizedünk során a sors csak hébe-hóba nyújtott alkalmat találkozókra, szóváltásra. És mégis, szinte csodával határos, hogy ezek a rövid találkozások évekre hangolták össze elgondolásainkat, teendőinket, együttes vezetői szerepvállalásunkat. Hárshegy és Gödöllő azonos élményei, fogadalmunk azonos elkötelezettsége közel három évtizeden át fűztek bennünket szoros  baráti munkaközösségbe. Néha mindkettőnket meglepett, hogy mennyire egyféleképpen láttuk a tennivalókat, és terveztünk megoldásokat a globális magyar cserkészkedésnek változatos, és gyakran kiszámíthatatlan nagy akadályversenyében.

Bizonyos vagyok abban, hogy most, a búcsúmondás idején, nemcsak én nyújtom Feléd az emlékek sokszínű és imát sugalló csokrát, hanem ezer meg ezer tagja a magyar cserkészetnek, és a külföldi magyar közéletnek. Annak az ágas-bogas közéletnek, amelynek egyre több fiatal szereplője a fillmore-i cserkészparkban sajátította el azt a képességet, hogy a reá váró magyar feladatokat felismerje, és azok teljesítését vállalja.

Távozásod híre jelenthetné azt, hogy földi küldetésed véget ért. Én mégis hiszem, hogy az még nem szűnt meg. Közöttünk él, és hat mindaddig, amíg az Általad képzett és avatott fiatalok szerepet töltenek be csapataink és szövetségünk életében, vezetésében.
Lendületes és sokoldalú szervezői képességed, és a vezetőképzés terén szinte örökifjú, karizmatikus tehetséged két olyan erőforrása volt Szövetségünknek, amelyek azt korunk legsikeresebb külföldi magyar szervezetei közé emelték.
Így vált lehetségessé, hogy cserkészetünk külföldön azonos értékű nemzetszolgálatot, történelmi küldetést vállalhasson évszázadunk második felében, mint amilyent annak első felében hazai földön teljesített.

Ottawa, 1996 karácsonyán

Dr. Mattyasovszky Zsolnay Miklós
KMCSSZ, örökös tiszteletbeli elnök

 

1996. december 28

 

Némethyné Kesserû Judit búcsúztatója

Cseh Tibor bá sajtótájékoztatóját a következô mondattal kezdte:

“Megrendülten, de Isten akaratában megnyugodva közöljük cserkészeinkkel, a szülôkkel, a külföldi és otthoni magyarsággal, hogy Bodnár Gábor, Szövetségünk megálmodója, 12 “Hontalan Sas” lelkes részvételével megindítója – majd 4 világrész 15 országában 82 csapatra felnôtt mozgalom áldozatos és önzetlen vezetôinek közös munkájával megvalósítója – és félévszázad minden egyes napján át gondos élenjáró vezetôje – 1996. december 22-én, hosszas szenvedés után, Garfield-i otthonában, családja körében elhunyt.”

 

 

…Gábor bá halálának híre szétfutott a világ minden tájára, ahol magyarok élnek.  A mai napon Clevelandban, Los Angelesben, Buenos Airesben, Sepsiszentgyörgyben, Torontoban, Calgaryban összegyûlnek a cserkészek – úgy, mint mi itt – hogy megemlékezzenek Gábor báról.  Sok-sok cserkész összejön a világ minden táján, mert mélységes gyászunkban erôt ad az együttlét, az, hogy beszélhetünk arról, akit búcsúztatunk és akit annyira szerettünk és tiszteltünk, hogy felidézhetjük személyét, munkáját, – és azt a sok mindent, amit tôle kaptunk.  Mint ahogy mi megrendültünk, távolban élô testvéreink is megrendültek.  Rengeteg levél érkezett.   Ezekbôl az üzenetekbôl szeretnénk most idézni, abban a reményben, hogy megnyugvást hoznak Gábor bá családjának – és nekünk is, cserkészcsaládjának.

 

Pillerné Tirczka Éva így írt Brazíliából:

 

“Cserkésztestvéreim!

 

Parancsnokunk hazament.

 

Tudom, hogy mindnyájan mélységesen gyászoljuk.

 

Innen a távolból, gondolatban megölellek Benneteket és osztozom fájdalmatokban.

 

Próbáljuk a munkát továbbvinni, Gábor elképzelései szerint.  Isten minket úgy segéljen.

 

Több ezren ismertük, szerettük, tiszteltük és dolgoztunk vele az elmúlt 50 év alatt.  Több ezren elmondhatjuk, hogy Gábor mutatta meg azt az utat, amely akár Sydneytôl, akár São Paulótól, akár Stockholmtól, Buenos Airestôl, Münchentôl, Clevelandtól, New Yorktól, Montreáltól – mindenhonnan a nagyvilágból a “magasban lévô Hazáig vezetett….”  Gábort több ezren siratjuk.  Több ezrünknek pótolhatatlan és fájdalmas veszteség az ô elmente.  Több ezrünknek Gábor és Gyuri nélkül, nem ugyanaz lesz már a cserkészet mint ami volt, pedig tudjuk és a legteljesebben meg vagyunk nyugodva abban, hogy a legjobb kezekbe adták át a fáklyát, és a cserkészmunka zökkenômentesen fog tovább menni a rátermett és kiválasztott fiatal vezetôk irányításával.  Mégis keserves ûr keletkezett szívünkben – nekünk, az ô kortársainak.

 

Gábor hatalmas munkával, lekiismeretesen és részletesen megírt mindent, amit fontosnak tartott, hogy tudjunk, és amit akart, hogy az utókor is megismerjen a Külföldi Magyar Cserkészetrôl.  A leírásokban nem hiányzik semmi.  Egy olyan tárgyi és szellemi hagyatékot tett le a Magyar Cserkészmozgalom asztalára, amelyhez hasonló befejezett és kerek munka nem sok van a magyar történetírásban.

 

Édeseim! Gyászoló Család!

 

Szívem legôszintébb részvétével osztozom mély gyászotokban.  Imádkozom, hogy meg tudjatok nyugodni Isten akaratában.

 

Próbáljon vígasztalni, hogy kevés ember élt ilyen hasznos és teljes életet. Kevés ki-választottnak adatott meg, hogy akkor menjen el, amikor befejezte élete nagy mûvét.

 

És Ti egy olyan példás család voltatok, akik sohasem hátráltattátok munkájában, sôt, ha nem Te vagy mellette Ágikám mint feleség, és nem Ti vagytok gyerekei, akikre annyira büszke volt mindig, nem tudott volna ilyen korszakalkotó “Jó munkát” végezni.”

 

Ádám János atya Budapestrôl ugyanezt a gondolatot viszi tovább:

 

“Amikor búcsúzunk Gábor-bától, nem búcsúzunk szûkebb családjától, szeretô feleségétôl, nyolc gyermekétôl és azok családjaitól, mert ôk továbbra is a külföldi magyar cserkészet nagy családjának tagjai maradnak. Megköszönjük azonban nekik azt a nagylelkûséget, amellyel Gábor-bát a cserkészet nagy családjának ajándékozták, amikor idônként ôk is inkább a magukénak szerették volna tudni ôt.  Megköszönjük azt is, hogy saját otthonukban évtizedeken át “otthont” adtak a Szövetségnek és számtalan cserkésznek…

 

Most, amikor hálát adunk az Úristennek azért, hogy nekünk adta Bodnár Gábor-bát és azért imádkozunk, hogy az igazságos és irgalmas Bíró adja meg neki a Jó munkáért ígért jutalmat, kérjük azt is, hogy amint egykor Illés próféta köpenye rászállt Elizeusra, úgy szálljon Gábor-bá lelke, lelkesedése, hivatástudata és magyarságszeretete azokra a fiatalokra, akik az ô megkezdett munkáját folytatni hivatottak és akiknek ô már életében átadta a zászlót.”

 

 

Ausztriából Szemerédi Tibor, Puma, így ír:

 

“A Kisjézus megszületett, örvendezzünk – mondja az ének.  Nehéz.  Te hazamentél a mi Atyánkhoz, s nekünk nélküled kell továbbmennünk a jó úton.  Vezess bennünket csillagösvényedrôl tovább az emberi gyöngeségeink fölötti gyôzelem felé, s a magyarság szolgálatára.

 

Ágnesnek és gyermekeinek ôszinte részvétem. Ôk többet veszítettek el, mint mi.  Áldja meg az Isten életed munkáját.”

 

 

São Paulóból Országh Pisti Áprily Lajos A zarándok c. versébôl küldött részletet:

 

Én láttam ôt a városvég felett

indulni könnyû bottal, egymagában.

Ott ültem fenn az erdôszéli domb

galagonyavirágos oldalában.

 

A templomcsillag búcsúztatta még,

aztán a fényben nôtt a tér naponta.

Tekintetem büszkén utána nyúlt,

amerre ôt a fajta vágya vonta.

 

Néztem, komor hegyeknek hogy feszül,

s hervadt pusztákról hogy lép át a hóba.

Nyugati ködben messze elmaradt

a nagy lázakba zsibbadt Európa.

 

S még mindíg ment, és óriásra nôtt:

égô zarándok, vakmerô apostol.

Míg elnyelte a magasság s a csend: —

 

 

Ausztráliából Hevesi Nagy Tibor így szól:

 

“…végigfutott elôttem, mennyire befolyásoltad az életem, mióta találkoztunk.  Elôtte csak szórakozás volt a cserkészet, utána lett szolgálat.  Felelevenedett az elsô amerikai út, apróságok és mérföldkövek: a “manhattan cocktail”, találkozás Pumával és Calával, a gépkocsiút a táborba, sok új nóta, a VK tábor, Ubul vezér és Schlóder Miki, az erdei séta Némethy Gyurkával, a sok esô (“Hej, de régen nem volt esô”), a hemzsegô cserkésztömeg és mindennek a motorja – Te.  Mindig meglepett, hogy tudsz egyszerre eszménykép, világváltoztató és emberi lenni anélkül, hogy ezek ütköznének!  Annyira hozzászoktam, hogy Rád támaszkodjam  – már maga a tudat, hogy ott vagy erôt adott.  Ha valaki lehet egyszerre testvér, barát, apa, fônök, munkatárs, tanító, példakép: nekem mind ez vagy és maradsz.  Amit alkottál, az egyedülálló és maradandó.  Nemcsak az eszme, de az egyesekbe oltott szikra, a lélek, ahogy jobbak és többek lettünk Rajtad keresztül, miattad.  Hogy a szikra visszatért a Kárpátok közé, ahol még csodákat tehet.

 

 

És hogy ez mennyire igaz bizonyítják a Kárpát-medencébôl érkezett üzenetek:

 

 

Budapestrôl, a Magyar Cserkészszövetség elnöke, Katona Tamás ezt írja:

“Az egész magyar cserkészet, s benne mi magyarországi cserkészek sokat, szinte mindent Gábor bá-nak köszönhetünk.  Számtalan személyes, és cserkészkapcsolat alakult ki 1988 óta.  Gábor bá már akkor segített az újraalakulás elôkészítésében, az utak egyengetésében, amikor idehaza még nagyon titokban mertünk csak reménykedni.

 

A mai magyar cserkészvezetôk döntô hányada Gábor bá által szervezett, vezetett VK táborban szerezte meg a cserkészmunka irányításához nélkülözhetetlen alapismereteket.  Sok ezer magyar cserkész készült és készül ma is a cserkészpróbákra az általa szerkesztett és biztosított cserkészkönyvekbôl.

 

Fájdalmatok a mienk is, emlékét méltóan akkor tudjuk megôrizni, ha az általa elkezdett munkát megközelítôen olyan lendülettel, ahogy ô végezte, tovább folytatjuk.”

 

 

Erdélybôl írja Gaál Sándor, a Romániai Magyar Cserkészszövetség elnöke:

 

“Szövetségünket elsô perctôl segítette a talpraállásban erkölcsileg és anyagilag és mindig aprólékosan követte munkánkat.  Nagyon sok vezetônk személyes kapcsolatban állott vele és most fájó szívvel vették tudomásul a szomorú hírt.

 

A mai napon közöltük minden csapatunkkal a gyászmise idôpontját és így 28-án lélekben Veletek leszünk és imádkozunk, hogy pihenése legyen csendes, békés.

 

Emlékét megôrizzük szívünkben és tanításait továbbadjuk a minket követô nemzedékeknek.”

 

 

Kárpátaljáról Bárdos István ezt írta Gábor bának betegsége alatt:

 

“Öt éves a KáMCSSZ és öt éve tettem fogadalmat az 1991-es gödöllôi VK-táborban az Isten, haza, embertárs és nemzet szolgálatára.  E közösségi és egyéni “kerek” évforduló alkalmából úgy érzem tájékoztatnom kell téged és volt vezetôimet tevékenységeinkrôl és eredményeinkrôl, hogy lássátok: a ránk szánt szabadidôtök és munkátok nem volt elfecsérelt idô, hiszen rajtunk kívül az egész Kárpát-medencében elindult és fellendült a cserkészmozgalom, sorra alakultak a szövetségek, egyre nagyobb létszámban tettek cserkészfogadalmat a jelöltek, rendszeressé váltak a táborok, a cserkészek megtalálják a módját, hogyan enyhítsék a határok okozta egymástól való elszigeteltséget, hiszen nemzetközi fórumok: táborok, egymás országaiba való meghívások, kirándulások, akciók hozzák közelebb a különbözô országokban élô magyar cserkészeket.

 

Mindez a Külföldi Magyar Cserkészszövetség által felvállalt misszió eredménye, s mindennek a lelke – gondolom, nem csak én jutottam erre a megállapításra – Te vagy, kedves Gábor bá.  Munkád és teamed által valóban jobb lett a világ egy igen nagy része.”

 

Szép Dezsô írta Kôszegbôl:

 

“… nem halványul elôttünk Istentôl áldott, sok fáradozásod és törôdésed a Kárpát-medence és hazánk, valamint szétszóródott magyarjaink cserkészeiért.

 

Büszkék vagyunk, hogy korunkban együtt élhettünk Veled. Részesülhettünk az Általad is irányított és gondviselt, nagyszerûvé tett mozgalomban.
Követjük példádat.  Isten segítségével igyekszünk mindig résen lenni.”

 

 

Végül a Clevelandi körzet üzenetét szeretném felolvasni:

 

“A clevelandi Cserkész Körzet és a Cserkész Barátok Köre mély megrendüléssel osztozik Gábor-bá közvetlen családja, valamint tágabb családja, minden magyar cserkész gyászában és fájdalmában.  Ugyanezekben a percekben többszáz cserkész és az egész clevelandi magyar társadalom képviselete gyászmise keretében együtt imádkozik a Mindenhatóhoz a Szent Imre római katolikus plébánia templomban Gábor-bá lelkiüdvéért és hallgatja Nt. Bernhardt Béla evangélikus fôesperes, hontalan sas, búcsúztató és vígasztaló szavait a legnagyobb emigrációs magyar eltávozásakor.

 

Gyászunkat és fájdalmunkat csupán az az erôs elhatározás enyhíti, hogy Gábor-bá örökségét, a magyar cserkészet lobogó lángját fogadalmunkhoz híven továbbra is ôrizzük és ébren tartjuk.  Ennek jelképeként egy nagy szeretetkört alkotva a “Szellô zúg távol” hangjával búcsúzunk hôn szeretett és tisztelt vezetônktôl.”

—————–

 

 

Gábortól búcsúzunk.  De fájdalmunk magában hordozza a vígasz igéretét.  Arany János gondolata ez, egy olyan versben, amelyet Gábor nagyon szeretett: “Széchenyi emlékezete”.  Gábornak eszményképe volt Széchenyi és különösen szerette azt a verset, amelyben Arany Széchenyit búcsúztatja.  Ma ennek a versnek utolsó elôtti versszakának hangulata tölt el, hisz a sorok, annyira Gáborról magáról szólnak.

Nem hal meg az, ki milliókra költi

Dús élte kincsét, ámbár napja múl:

Hanem lerázván, ami benne földi,

Egy éltetô eszmévé  finomul,

Mely fennmarad s nôttön nô tiszta fénye,

Amint idôben, térben távozik;

Melyhez tekint fel az utód erénye:

Óhajt, remél, hisz és imádkozik.

 

NÉPDALOK – Egy csokor azokból a népdalokból, amelyeket Gábor különösen szeretett:

 

Két szál pünkösdrózsa

Szalárd alatt

Csernoviczi kaszárnya

Már én többet nem kaszálok

Megy a nap lefelé

Ôsszel érik babám

Lement a nap a maga járásán